Grafitember, azaz Merényi Dani rajzolta meg szépen, hogy milyen is ilyenkor mérsékletre inteni a hazai Karenjeinket. Néhány komplexusos anyu (esetleg apu, mert ne legyünk szexisták) úgy gondolja, hogy kiéli minden régi, fiatal frusztráltságát, amit régen az ajándékozás vagy annak hiánya okozott és meg akarja szórni a tanárokat drágábbnál drágább ajándékokkal. Ezzel nem sokat lehet kezdeni, legfeljebb annyit, hogy az ember ki meri nyitni a száját és ellentmond, remélve, hogy ezért még talán nem koncolják fel...
Akkor hogy is kell állni a kérdéshez? Nézzük hogy nem: az ajándékozás nem kötelező és nem verseny. Nyilván vannak települések és iskolák, ahol hagyománya van és morcosak a tanárok, ha pár apróságot nem visznek haza, de alapvetően ez az egész értelmetlen. Mire is jó az ajándék? Amolyan pedagógiai hálapénz? Amit lassan fel kéne számolni az egészségügyben is? Értem, a tanár nem keres sokat és az átlag polgár nem úgy akar ezen változtatni, hogy kormányt vált...Áh nem. Hogy fizessen több adót az oktatásért? Valljuk be, egy rakás adót fizetünk. Akkor? Évente bedob egy kis pénzt a közösbe és vesznek egy ajándékot a tanerőnek, hogy ne érezze aznap, milyen ótvar is a fizetése. Persze tudom, tudom, nem ez a szándék, de akkor mi? Hála? Mi van akkor, ha a szülő nem hálás? Mert valljuk be, nem mindig lehet az az ember, mert igazi rémtörténetek keringenek tanárokról, akik...és nem folytatom, mert nem akarok bajt. Akkor mi is ez? Hála, vagy kötelesség? Valami béna hagyomány?
Nézem picit tanári oldalról: nekem sosem hiányzik. Akkor sem, ha nem kapok semmit. Esetleg italt, édességet, virágot, ami amúgy tök jó, mert a gesztus számít és a piától meg a csokitól az endorfin tesz róla, hogy ideiglenesen eléggé a top-on legyek.
Más? Persze, örül az ember mindennek, a sokadik bögrének, könyvnek, tollnak, kis táskának vagy notesznek és elő fordulhat még frappánsabb dolog is, de....de kényelmetlen. Feszengek ilyenkor, hogy "de miért"? Csak végzem a munkámat, kapok fizetést, egy-két jó szó is elég nekem, de hogy ajándék? Várnak esetleg viszonzást? Nem tudok erre mit lépni sohasem. Az ember mosolyog, akár kedveli azt, aki adja, akár nem, az ajándékozó is, akkor is ha utál és szép az élet.
Alapból pedig imádom az ajándékozást, de ünnepekkor. Karácsony, szülinap és néhány ember, aki fontos ad valamit. Mert szeretnek. De munkáért? Nem javaslom, erőltetett és felesleges. Ha meg mégis hálás egy fiatal, a szülei vagy akár az osztályközösség, akkor azt szóban is elég kifejezni. Olykor szívmelengetőbb a legfinomabb édességnél vagy italnál is.