23 éves voltam, igen, nem tegnap volt. A suli minden volt csak nem álommeló, káoszos, a gyerekek között sok volt égedelem, a tanárok szenvedtek, többen sokat ittak is, szóval nem tűnt rózsásnak a látvány.

Már diplomás voltam, de hospitáltam ezerrel, bele is fért, rám is fért. A kolléganőt Zsuzsának hívták. Min. 20 évvel előttem járt, amolyan anyakorosztály volt a szememben. A legnehezebb osztályokat kapta, értsd olyat, ahol volt bőven cigány szrmazású kisgyerek. Élénkek voltak ők is, a magyarok is, de amikor bejött és meglátták, odaszaladtak hozzá az első padhoz a felsősök. Váltott velük pár szót, kérdezgette őket, pár percig. Utána leült, őt is kérdezték, örültek neki, beszélgettek. 5 perc ment el, néha 5-10. Utána beindult a tanulás, lelkesen. Na persze nem mindenki részéről, néhány lány már 12-13 évesen az anyaságra készült és valóban, a 6-7. osztályt már nem mindenki végezte el, csak magántanulóként, náluk szokás volt ekkortól belevágni a szexbe, el is voltak jegyezve, stb. De a többség tanult, aktív volt és lelkes. A nevet nem írtam át, megérdemli, hogy legalább keresztnévvel itt álljon.

Korábban más, jó mintát a gimis szaktanárom adott. Ő is lelkes volt, tudta, hogy tartsa meg a figyelmet, hogy érjen el lelkesedést. Nem feltétlen rajongtunk érte, haverom "sznobnak" nevezte és igaza volt, de nem érdekelt. Az sem, hogy politikailag másképp gondolkodik. Ő is, mint majd pályakezdő koromban Zsuzsa megmutatta az utat és követtem.

Pályakezdőként a többi tanár nem ezt az utat mutatta. Egy férfikolléga próbált a lelkemre beszélni. Csak a fegyelem használ, szigorú szabályok, feszes, katonás fegyelem. Láttam a gyerekek arcát, tartottak tőle és ő ezt akarta. Nem, nem volt idős, egy fiatal apuka volt a 3. X-ben. Persze, mondhatnám, hogy igaza volt valahol, kellenek szabályok. Van fölérendeltség? Bizonyos fokig van. Tartani kell tőled a gyereknek? Nem. Nem fogadtam meg a tanácsát, Nem is lehet, nem is szabad megragadni ebben. Hallottam, hogy hogy beszél a diákokkal óra elején. Pár hét múlva az igazgató ordenáré stílusban szinte kiabált - nem velük, nem velem - a tanáriban. Olyanokat mondott, amik felháborítóak voltak és igazgatóhoz méltatlanok. Igen, első bejegyzéseimben is felidéztem a fogadó szavait. A harmincas fiatal apuka-kolléga felháborodott. Amikor ő került szembe a fölérendelt személlyel, akkor már nem tetszett neki az egész tekintélyalapú rendszer. Nem tetszett neki ahogy a felettese beszél, hogy neki tartania kell tőle. Szerencséje volt, az volt az igazgató utolsó éve ott.

Két fura év után, amiben megláttam, hogy Magyarországon az alternatívnak nevezett oktatás csak látszat, tisztelet a kevés kivételnek, visszatértem az államiba és ugyanazt láttam középiskolában is. Ott még annyi támogatás, tanács, segítség sem volt, mint kezdőként. Ott legalább 2-3 kolléga igyekezett tanácsokat adni, mintát adni. Itt a többség kimutatta, hogy nem örül sem nekem, sem annak, amit képviselek. Nem lett igazuk, a gyerekek nem nőttek a fejemre sem itt, sem később. Partnerként beszéltem velük, ez a korosztály az, aminek meg kell tanulnia érvelni, magát is megvédenie. Amikor volt konfliktusom, kezeltük. Ezek a megbeszélések is mintát próbáltak adni, hogy igen, ha gáz van, ezt kell lépned. Egy év után váltottam és egy olyan közegbe kerültem, ahol már nem is volt igényem a támogatásra, mert érthetőek voltak az elvárások és kaptam autonómiát. Pedig nem voltam és nem is vagyok nagy reformer. Ha már a 90-es és 2000-es évek elején is voltak, akik tudták a helyes irányt, akik emberi módon bántak a tanulókkal, akkor ez nem reform. Csak amolyan aranyszabály Krisztusi, tudod, amit nem kívánsz, hogy veled tegyenek, te se tedd másokkal. Kivonatosan, na. Elteltek évek...sok. Még mindig nem értik páran, hogy milyen rossz a tanulóknak a kollektív büntetés, hogy ha mi a tanáriban nem szeretjük, ha egy igazgató úgy torkol le, hogy meg sem hallgat, akkor milyen rossz az, ha mi is így megyünk be az osztályterembe és csináljuk ugyanezt. Még mindig nem látja át mindenki, hogy egy vidámabb, pozitív hangulatú óra mennyivel produktívabb, mint egy nyomasztó, feszes 45 perc. És ez nem arról szól, hogy az ember nem állít fel szabályokat, mert de igen. És akár büntet is, igen. Visszaélnek a szabályokkal gyerekek? Persze. Néhány azért, mert alamuszi már tizenévesen is, vagy mert erre nevelték. Más meg azért, mert brahiból próbál szabályokat szegni, határokat feszegetni.

Persze a világ nem állt meg, lassan, de változik, de a régi, letorkolós, empátia nélküli kollégák még mindig tartják magukat. És igen, valahogy ők azok, akik - akár ellenzékiek, akár kormánypártiak - de biztosan a pályán maradnak. Nyugdíjig. Mert élvezik, hogy van olyan helyzet, ahol nem őket torkolják le, ahol nem csak felettük uralkodik egy igazgató. Hanem ahol ők lehetnek ebben a szerepben. Sajnos ez a szemléletmód nagyon rossz munkakörnyezetet teremt az egész országban, mert a fiatalok egy része ezt viszi tovább. Vagy nem. Mi sem vittük tovább.