Ha bárki idetéved és látja, hogy a korábbiakkal ellentétben, nagyjából néhány havonta köhögök fel egy posztot, az ne csodálkozzon. Az élet huncut csobbanásai közt himbálózó hajó és árbóckosár nem olyan, hogy könnyű legyen állni, ülni és onnan fentről közéleti naplót körmölni vagy gépelni. Már tart a kampány, izzik a színház, mi meg nézzük szájtátva vagy legyintve a ripacskodást. Túléljük. A mai napot azért pattogatott kukoricával a kezemben figyelem. Honvédelem, neo-Öszöd, Tisza-lózungok, Fletó el, szocik elő a zenekari árokból, de botlással átesnek a csapóajtón. Inkább egy mókás geg, mint egy színdarab. 

Próbálom közben megtartani a távolságot és a blogot nem keverni semmi személyessel. Eddig ment. Ha néha mégis idekívánkozik valami, megpróbálom művészien kifejezni. Milyen nagy a világ, 8 milliárd ember. És milyen kicsi. Mennyire magányosak tudunk lenni ennyi ember között, ha különbözünk.