Több mint egy év telt el és mivel egy kolléga ma rákérdezett, így élesítem a bejegyzést, 2021 helyett 2023-ban:

Ez a poszt sokáig nem lesz élesítve, kegyeleti okból elsősorban és amiatt, hogy ne legyen ebből személyes vitám és be se azonosítsanak. 

Hétfő este óta 6 nap telt el szűken, most vettem rá magam az írásra. Hétfőn este jött egy messenger hívás szülőtől, 8 órakor, de akkor nem tudom felvenni, a gyerekeknek olvasok mesét, amíg igénylik. Később már nyilván nem fogják, ezt az időt nem lehet visszahozni. Úgy voltam vele, hogy a szülőt visszahívom reggel, addig várhat. 1 óra telt el, mire szegény le tudta írni, hogy a lánya meghalt a Széll Kálmán téri metrónál, gázolás...tudtam a gázolásról, olvastam a cikkeket koraeste. Minden kollégával csak arra gondoltunk, hogy reméljük, nem tőlünk valaki. De. Reggel már az egyk barátnője nem jött suliba, nem bírt. A többieknek reggel mondtam el a hírt, egyiket elengedtem, hazakísérték. A többiek közül ki hogy viselte, de még akik nem kedvelték, azokat is megrendítette.

Másnap körbenyomoztam. Az én területem az iskola. Tudtam volna, ha bullying, de ki tudja, jobb biztosra menni. Két éve volt kisebb bullying baj az osztályban és az évfolyamban, lányok között őt érte, fiúk között mást, pillanat alatt elintéztem. Megértették, nem kellett keménykednem, észérvek hatnak a legjobban. Most szeptemberben évfolyamtársakkal volt összezördülés, két ofő intézkedett azonnal, én picit dörögve, de érvekkel. Megértették. A lány kivirultnak tűnt. 3 oszálytársával jó barátságban volt, 1-2 évfolyamtárssal is. Szerelmes volt, párkapcsolatban, helyes sráccal. A srác távol lakott, de ez elvben nem lehet ma már gond, mármint a kapcsolattartás és utazgatás. Látszólag minden oké. A gimi nehéz, igen. Ez baj. Még ha vannak humánusabb tanárai is, mint én voltam, olyanok, akik segítőkészebek, belátással is jobban vannak, jobban kommunikálnak, emberként kezelk a diákokat, szemben velük ott vannak azok, akik gúnyos hangnemet használnak, letörik a lelkesedést és közben hajtogatják, hogy már az ő tanáraik is így csinálták és az is milyen jó volt, 20-30-40 éve. Titokban siratják a körmös megszűnését is, annak meg már van vagy 50 éve is, ha nem több. 

Ez mégsem róluk szól. Nem tudjuk miről. A lány hozott egy döntést. Igen, rosszat. Büntetett vele. Talán a szüleit, talán a tanárait, talán mindkettőt. Talán az önbizalomhiánya is rátett. Talán az is, hogy májusban megküzdött a coviddal és a szövődményével. A covid nem a tüdejére ment, szervet támadott meg, létfontosságút. Megmentették. Nem kicsit lett volna durva hír a hazai járványvédekezésre és egészségügyi helyzetre nézve, ha...de nem. És a rehab is jól ment, felépült, örült, hogy mi is örülünk. 

És a reakciók? Bűntudat, mindenkinél. Mindenki keresi, mit rontott el. Utána a harag. Miért tette ezt velünk? Nem bántanánk, csak a választ várnánk tőle. Nincs válasz. elmúlik a harag és nézünk egymásra. Ki tudja, ki tud segíteni. Egymástól várjuk. Barátoktól, tanároktól, szülőtől. Persze mindenki fél, hogy hátha ő is felelős. És nem mer mondani semmit inkább. Állunk és nézünk egymás lesütött arcába. Annyi minden lehet, még egy rossz társaság is. Megromolhatott kapcsolata is, családdal, szerelemmel, egy baráttal. A suli volt túl nehéz. Vagy mind egyszerre? Biztosra ment. Tudjuk mind, bár hivatalosan baleset lesz. Annak kell lennie. A rendőrök fáradtak, terheltek, alulfizetettek. Látszólag jobb így.. Nincs félnivaló, szégyellni való senkinek sem. Amúgy sem lenne, de jobb ebbe takarózni mindenkinek. Nincsenek kellemetlen kérdések. Pedig...pedig nem hibáztatás, vagy a hibás keresése az ami erről szól. Csak a válaszokról, amik hiányában zaklatott mindenki, aki most kétségbeesett a halála miatt. 

És nem, nem vagyok nyomozó, nem tudok és nem is akarok sebeket feltépni. Talán egyszer megértjük.