Donyeck városát Ukrajnában a legtöbben ismerjük, ha máshonnan nem, háborús hírekből, a szakadárok évek óta tartó harcától a mostani állapotokig. Ha azonban a városra azt mondanám, hogy Hughesovka vagy hasonlóképp ejtve, de Yuzivka névvel illetve, akkor furcsán nézne mindenki, hogy ez meg honnan jött. 

Nos, azért mert 1869 előtt egy Aleksandrovska nevű falun és néhány bányán kívül semmi nem volt itt, város legalábbis semmiképp. Viszont ahogy nálunk is ekkoriban gyakran előfordult, a segítség nyugatról érkezett (igen, persze már akkor is döglődött és dekadens volt vagy mi...). Nálunk Ganz, Eiffel, Clarkék és hasonlóak építettek, szépítettek, addig Donyeck megalapítása egy John Hughes nevű velszi mérnök és üzletemberhez köthető. Ekkortájt brit vállalatok szépen fektettek be Oroszországban is, cserébe a gazdaság fellendült, az infrastruktúra fejlődött, mert hát volt honnan felfejlődnie...

A városka néhány évtized alatt 50 ezresre duzzadt és a XX. századra a térség, majd Európa egyik nehézipari központja lett a szénnek és vasnak hála. Hughes lánya Annie Gwen Jones egy bizonyos Major Edgar Jones nevű szintén welszi iskolaigazgatóhoz ment férjhez és 1905-ben megszületett Gareth Jones nevű gyermekük, akiről ejtenék néhány szót.

1930-ban járunk, amikor a fiatal friss diplomás Gareth egy rövid ideig tanított is, majd inkább az újságírás felé fordult, pechére és a mi szerencsénkre, érdekelte ugyanis a közélet. Bár a Trinity College felé tartott Cambridgbe, ahova jó állás várta, megjelent egy bizonyos (szintén velszi) Lloyd George nevű képviselőnél. Igen, a korábbi miniszterelnökről van szó, bár ekkor már nem volt különösebb befolyása a parlamentben, a liberális párt is visszaesett harmadik erővé. Gareth Jones rábólintott a lehetőségre és elfogadta a külügyi tanácsadói állást a képviselőnél, ezzel pedig elkezdte kiépíteni remek külhoni kapcsolatait, ami rövid pályája zenitjéhez vezetett.

Három éven keresztül utazásai, erősödő amerikai kapcsolatai során egyre komolyabb feladatokat vállalt, bár igazából már arra készült, hogy elhagyja pozícióját Lloyd George mellett és önállóbban, újságíróként dolgozhasson, mivel 1933-ban a válság vége felé más-más feszültségek osztották meg Európát és a világot, ő pedig még tisztábban szeretett volna látni. 33 januárjában érkezett Berlinbe néhány héttel a Reichstag felgyújtása előtt. Már csak pár nap volt hátra az említett tűzesetig, amikor is Gareth barátunk első külföldi újságíróként meghívást kapott a náci párt vezetésétől, hogy kísérje el Hitlert belföldi politikai útjaira, amit a "Richthofen" nevű (1. világháború kiváló pilótája volt) gépén tett meg. Jones már korábban is sokat foglalkozott a nácik megerősödésével, egyik korábbi cikkében leendő diktátorként látva Hitlert, ami mutatta váteszi képességeit. Hitlerrel való megismerkedése után a Szovjetunió felé fordult és márciusban már Moszkvába tartott, ami nem meglepő annak a fényében, hogy a Szovjetunió volt cikkeinek másik fő témája. Hírek már szivárogtak ki éhínségről, ezért a célja az volt, hogy feltárja a teljes helyzetet. Igen, ahogy én sem, ő sem szívelte egyik diktatúrát sem. 

Március 3-án indult és 6-án érkezett meg Moszkvába különleges vízummal és konkrét, ám elég veszélyes tervekkel. Ekkor még hivatalosan a hónap végéig Lloyd George alkalmazásában állt és a szovjet vezetés számára is fontos volt a fiatal újságíró megnyerése, hogy valahogy elhitessék Lloyd George-dzsal és a "nyugattal", hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. A szovjetek nem először próbálkoztak ilyen módszerekkel, prominens nyugati kommunista művészeket, pl. George Bernard Shaw-t hívtak meg, hogy előre előkészített túrákkal, találkozókkal mutassák be országukat. Gareth Jones úgy tervezte, hogy rögtön elhagyja Moszkvát és Kharkivba utazik. Normális esetben ez lehetetlen lett volna, de a vízuma lehetővé tett több mozgást, mint ami az átlag halandónak járt volna a Szovjetunióban, s hogy a hatóságok megnyugodjanak, azt a mesét találta ki, hogy a kharkivi német konzulhoz megy találkozóra. Meg persze szentül állította, hogy a traktor múzeumot is meglátogatja majd, naná...

A vonatút előtt becsomagolt magának élelmiszert rendesen, számítva rá, hogy nem jut majd sokhoz, végül Kharkiv előtt leszállt a vonatról és kereket oldott, hogy megnézze, mi a helyzet a falvakban és kisvárosokban. Március 10-én indult és nagyjából egy hétig bolyongott szabadon, anélkül, hogy piszkálták volna, hiszen tudták, Kharkiv után vissza kell mennie Moszkvába, és beszámolót is vártak tőle. Ekkor már betörték az ukrán parasztokat, a kollektiviálás megtörtént az előző években, aminek következtében a termelés visszaesett és Sztálin úgy látta jobbnak, ha az élelmet elviszi más rászoruló országrészekbe, városokba pl. lényegében éhhalálra kényszerítve az ukránokat. Jones-t így is megdöbbentette, amit látott. Az utcákon, falvak környékén elgyengültségtől összeesett haldoklók és halottak mindenhol, mindenki élelmet keres, koldul. Vonaton esett meg vele, hogy egy buzgó kommunista szentül tagadta, hogy éhezés lenne az országban, mire Jones kivett egy kenyérdarabkát a szájából és kidobta. A vonaton a közelben ülő parasztember odarontott, kikapta a kidobott csócsált kenyér darabkát és a szájába tömte. Amikor Jones narancshéjat is kidobott, szerencsétlen ember azt is befalta, mire az elkötelezett kommunista utas inkább elhallgatott. Jones megfogadta azt a tanácsot is, hogy éjjel ne mászkáljon, mert akkor elég sok elkeseredett ember lehet az utakon és sötétben könnyen eltűnhetett volna a velszi újságíró, bár kétségtelen, hogy teste sok ideig táplált volna egy családot. Így viszont maradt az állatok híján rajtuk maradt táp...

Jones végül elment Kharkivba, megejtette a találkozót, még a nyavalyás traktorgyárat is megnézte, hogy írhasson róla, így megvolt az alibi, amit 19-én Moszkvában már meg is mutathatott. Természetesen a részletesebb úti beszámolóját nem mutatta meg. 

Ha azt gondolnánk, hogy a világban tárt karokkal várták és azonnal mindenhol megjelent a cikke, akkor tévedünk. A legtöbb újság vezetője képtelenségnek tartotta a milliónyi áldozattal járó éhínséget, sokan a helyi kommunistákkal nem akartak újat húzni, mások lényegében NKVD ügynökök befolyása alatt álltak. A brit Financial News-ban megjelentek írásai, így apránként a világ tudomást szerzett a borzalmakról, annak okairól, elsősorban a kollektivizálásról és a kuláktalanításról. Végül már a The New York Times sem állt ellen és válaszcikket írhatott a korábbi vádakra. Szükség volt rá, mivel sokan, akik a kapitalizmusban látták az elszegényedés fő okát, úgy gondolták, hogy a kommunizmus lehet a jó irány. Csendben megjegyzem, hogy értelmiségiek mint George Orwell már ekkor sem rajongott a  Szovjetunióért, ennek a hamarosan megjelenő Wigani móló című könyvében hangot is adott. 

A következő évben Jones figyelme a Távol-Keletre szegeződött és egy német újságíró társával, már szabadúszóként Mandzsúriába tette át székhelyét, ahol a japánok által megszállt területeken készített interjúkat. Sajnos nem járt sikerrel, mivel ismeretlenek foglyul ejtették őt és Herbert Müllert is, komoly váltságdíjat követelve. Müllert néhány nap múlva szabadon engedték, hogy a váltságdíj átvételét megkönnyítsék, napokig ígérgették Jones elengedését is, azonban ez nem történt meg. Egy nappal a 30. születésnapja előtt agyonlőtték. Mivel a váltságdíj átadásra került, a banditák kiléte nem volt ismert, Müller sem tudta volna beazonosítani őket, de nem is számított igazán, így a gyilkosságnak nem volt értelme. Azaz nem lett volna, ha sima emberrablásról beszéltünk volna. Csakhogy az emberrablók tudták, kit fogtak. A kivégzés módja és az ahogy akkor Kínában állt a helyzet, elég egyértelmű, hogy az NKVD tisztjei tették a dolgukat és álltak bosszút a kiszivárogtatásért. Természetesen kommunista oldalon ezt kapitalista hazugságnak mondták, de azóta lepergett pár évtized és szerencsére a világ megtanulta, mennyit ér az orosz vagy a szovjet, netán a kínai vezetés szava. 

A fiatal újságíró emlékét tábla őrzi, Walesben, naplója eredeti formában megtekinthető Cambridge-ben. 

Források:

- Mark Brown: 1930s Journalist Gareth Jones to have story retold

- http://garethjones.org

- Rivka Otten: Gareth Jones: Reviled and Forgotten - How Different Interests Shaped the Perception of the Ukrainan Famine of 1932-1933 in the West