Télen valahogy nincs mindig nagy kínálat koncertekben. Akad persze 1-2, de ősszel és tavasszal sokkal jobb a felhozatal. A helyszínváltozásnak személy szerint örültem, a Dürer új helye nem csúnya, de amikor az ember felutazik Budapestre, akkor nagyon kiesik, de szerintem a fővárosiaknak is. Az Akváriummal ilyen szempontból nincs gond. A Cryptodira-ról lemaradtam, picit kihallatszott még, de sajnos az előzenekarok ilyen szempontból pechesek. Becsületből ezekben a pillanatokban pótlom és be kell látnom, nem rossz, sőt! Helyenként nagyon jól szaggatós, progmetálos élmény, de igazán felszabadultan. Ha még visszatérnek, akkor legközelebb már talán nem hagyom ki, de ehhez későbbi kezdésre lesz szükség, mert azért bármennyire imádja is az ember a zenét, mindenről nem lehet lemondani.

A Between the Buried and Me-t nagyon vártam, a Colors II amúgy is olyan album, amit nem nagyon fogok megunni, talán az egyik legjobb volt a 2021-es korongok közül. Ki is tettek magukért, itt talán a helyszín miatt éreztem némi hiányosságot. Egyrészt szépen megtelt, bár nem volt túl nagy terem, a hangosítás meg döcögött inkább, mintsem hasított volna, ahogy azt ilyen együtteseknél várná az ember.

A gitárjáték előtt le a kalappal, prog metál bandáknál mindig őket tudom a leginkább tisztelni, utánuk a dobosokat, énekeseket, bár az egész együtt az igazi. Talán egyetlen dolog motoszkált még bennem, mintha ez énekes Tommy picit fáradt lett volna, ami turnén nem csoda, de helyenként a lendületes billentyűzéssel kombinált éneklésén vagy a mozgásán láttam hasonlót. Vagy szándékos volt és szimplán zsenik, mindegy is.

Haken. Aki ismer, tudja, hogy a két banda közül a BTBAM állhatna hozzám közelebb, kellőképp őrültek ugye, a zúzás és a líraiság egyvelegét szinte tökélyre hozzák, de bevallom, nagyon kiváncsi voltam a Hakenre is. Egyrészt őrültségben partiban vannak, a zúzás miatt sem kell aggódni, szaggattak a riffek náluk is, a dobosra kevésbé koncentráltam valamiért, meg úgy általában is, de tudom, hogy prog metál bandáknál ők viszik a hátukon a többieket. A szintist szemmel tartottam és nem csalódtam, vagány effektek bújtak elő, amikhez kell nem kevés spiritusz. Ross pedig nem tűnt fáradtnak picit sem. Ezzel nem a BTBAM felé akarok kritikával élni, inkább a Hakent dicsérném. Én zenészként elsősorban a zenére figyelek, de a koncert számomra is show és kész. Ebben pedig nagyot mentek a srácok, még a számomra picit lágy, már-már pop-osan hangzó kevés szám ellenére is.

Az Amorphis után ez a koncert is belémég és velem marad egy életre, nem is kérdés.

I'm not the writer
It's you
For I'm drenched in error and silhouettes
We've been on this same page before
Together
Forever
Together as one

Donyeck városát Ukrajnában a legtöbben ismerjük, ha máshonnan nem, háborús hírekből, a szakadárok évek óta tartó harcától a mostani állapotokig. Ha azonban a városra azt mondanám, hogy Hughesovka vagy hasonlóképp ejtve, de Yuzivka névvel illetve, akkor furcsán nézne mindenki, hogy ez meg honnan jött. 

Nos, azért mert 1869 előtt egy Aleksandrovska nevű falun és néhány bányán kívül semmi nem volt itt, város legalábbis semmiképp. Viszont ahogy nálunk is ekkoriban gyakran előfordult, a segítség nyugatról érkezett (igen, persze már akkor is döglődött és dekadens volt vagy mi...). Nálunk Ganz, Eiffel, Clarkék és hasonlóak építettek, szépítettek, addig Donyeck megalapítása egy John Hughes nevű velszi mérnök és üzletemberhez köthető. Ekkortájt brit vállalatok szépen fektettek be Oroszországban is, cserébe a gazdaság fellendült, az infrastruktúra fejlődött, mert hát volt honnan felfejlődnie...

A városka néhány évtized alatt 50 ezresre duzzadt és a XX. századra a térség, majd Európa egyik nehézipari központja lett a szénnek és vasnak hála. Hughes lánya Annie Gwen Jones egy bizonyos Major Edgar Jones nevű szintén welszi iskolaigazgatóhoz ment férjhez és 1905-ben megszületett Gareth Jones nevű gyermekük, akiről ejtenék néhány szót.

1930-ban járunk, amikor a fiatal friss diplomás Gareth egy rövid ideig tanított is, majd inkább az újságírás felé fordult, pechére és a mi szerencsénkre, érdekelte ugyanis a közélet. Bár a Trinity College felé tartott Cambridgbe, ahova jó állás várta, megjelent egy bizonyos (szintén velszi) Lloyd George nevű képviselőnél. Igen, a korábbi miniszterelnökről van szó, bár ekkor már nem volt különösebb befolyása a parlamentben, a liberális párt is visszaesett harmadik erővé. Gareth Jones rábólintott a lehetőségre és elfogadta a külügyi tanácsadói állást a képviselőnél, ezzel pedig elkezdte kiépíteni remek külhoni kapcsolatait, ami rövid pályája zenitjéhez vezetett.

Három éven keresztül utazásai, erősödő amerikai kapcsolatai során egyre komolyabb feladatokat vállalt, bár igazából már arra készült, hogy elhagyja pozícióját Lloyd George mellett és önállóbban, újságíróként dolgozhasson, mivel 1933-ban a válság vége felé más-más feszültségek osztották meg Európát és a világot, ő pedig még tisztábban szeretett volna látni. 33 januárjában érkezett Berlinbe néhány héttel a Reichstag felgyújtása előtt. Már csak pár nap volt hátra az említett tűzesetig, amikor is Gareth barátunk első külföldi újságíróként meghívást kapott a náci párt vezetésétől, hogy kísérje el Hitlert belföldi politikai útjaira, amit a "Richthofen" nevű (1. világháború kiváló pilótája volt) gépén tett meg. Jones már korábban is sokat foglalkozott a nácik megerősödésével, egyik korábbi cikkében leendő diktátorként látva Hitlert, ami mutatta váteszi képességeit. Hitlerrel való megismerkedése után a Szovjetunió felé fordult és márciusban már Moszkvába tartott, ami nem meglepő annak a fényében, hogy a Szovjetunió volt cikkeinek másik fő témája. Hírek már szivárogtak ki éhínségről, ezért a célja az volt, hogy feltárja a teljes helyzetet. Igen, ahogy én sem, ő sem szívelte egyik diktatúrát sem. 

Március 3-án indult és 6-án érkezett meg Moszkvába különleges vízummal és konkrét, ám elég veszélyes tervekkel. Ekkor még hivatalosan a hónap végéig Lloyd George alkalmazásában állt és a szovjet vezetés számára is fontos volt a fiatal újságíró megnyerése, hogy valahogy elhitessék Lloyd George-dzsal és a "nyugattal", hogy náluk minden a legnagyobb rendben van. A szovjetek nem először próbálkoztak ilyen módszerekkel, prominens nyugati kommunista művészeket, pl. George Bernard Shaw-t hívtak meg, hogy előre előkészített túrákkal, találkozókkal mutassák be országukat. Gareth Jones úgy tervezte, hogy rögtön elhagyja Moszkvát és Kharkivba utazik. Normális esetben ez lehetetlen lett volna, de a vízuma lehetővé tett több mozgást, mint ami az átlag halandónak járt volna a Szovjetunióban, s hogy a hatóságok megnyugodjanak, azt a mesét találta ki, hogy a kharkivi német konzulhoz megy találkozóra. Meg persze szentül állította, hogy a traktor múzeumot is meglátogatja majd, naná...

A vonatút előtt becsomagolt magának élelmiszert rendesen, számítva rá, hogy nem jut majd sokhoz, végül Kharkiv előtt leszállt a vonatról és kereket oldott, hogy megnézze, mi a helyzet a falvakban és kisvárosokban. Március 10-én indult és nagyjából egy hétig bolyongott szabadon, anélkül, hogy piszkálták volna, hiszen tudták, Kharkiv után vissza kell mennie Moszkvába, és beszámolót is vártak tőle. Ekkor már betörték az ukrán parasztokat, a kollektiviálás megtörtént az előző években, aminek következtében a termelés visszaesett és Sztálin úgy látta jobbnak, ha az élelmet elviszi más rászoruló országrészekbe, városokba pl. lényegében éhhalálra kényszerítve az ukránokat. Jones-t így is megdöbbentette, amit látott. Az utcákon, falvak környékén elgyengültségtől összeesett haldoklók és halottak mindenhol, mindenki élelmet keres, koldul. Vonaton esett meg vele, hogy egy buzgó kommunista szentül tagadta, hogy éhezés lenne az országban, mire Jones kivett egy kenyérdarabkát a szájából és kidobta. A vonaton a közelben ülő parasztember odarontott, kikapta a kidobott csócsált kenyér darabkát és a szájába tömte. Amikor Jones narancshéjat is kidobott, szerencsétlen ember azt is befalta, mire az elkötelezett kommunista utas inkább elhallgatott. Jones megfogadta azt a tanácsot is, hogy éjjel ne mászkáljon, mert akkor elég sok elkeseredett ember lehet az utakon és sötétben könnyen eltűnhetett volna a velszi újságíró, bár kétségtelen, hogy teste sok ideig táplált volna egy családot. Így viszont maradt az állatok híján rajtuk maradt táp...

Jones végül elment Kharkivba, megejtette a találkozót, még a nyavalyás traktorgyárat is megnézte, hogy írhasson róla, így megvolt az alibi, amit 19-én Moszkvában már meg is mutathatott. Természetesen a részletesebb úti beszámolóját nem mutatta meg. 

Ha azt gondolnánk, hogy a világban tárt karokkal várták és azonnal mindenhol megjelent a cikke, akkor tévedünk. A legtöbb újság vezetője képtelenségnek tartotta a milliónyi áldozattal járó éhínséget, sokan a helyi kommunistákkal nem akartak újat húzni, mások lényegében NKVD ügynökök befolyása alatt álltak. A brit Financial News-ban megjelentek írásai, így apránként a világ tudomást szerzett a borzalmakról, annak okairól, elsősorban a kollektivizálásról és a kuláktalanításról. Végül már a The New York Times sem állt ellen és válaszcikket írhatott a korábbi vádakra. Szükség volt rá, mivel sokan, akik a kapitalizmusban látták az elszegényedés fő okát, úgy gondolták, hogy a kommunizmus lehet a jó irány. Csendben megjegyzem, hogy értelmiségiek mint George Orwell már ekkor sem rajongott a  Szovjetunióért, ennek a hamarosan megjelenő Wigani móló című könyvében hangot is adott. 

A következő évben Jones figyelme a Távol-Keletre szegeződött és egy német újságíró társával, már szabadúszóként Mandzsúriába tette át székhelyét, ahol a japánok által megszállt területeken készített interjúkat. Sajnos nem járt sikerrel, mivel ismeretlenek foglyul ejtették őt és Herbert Müllert is, komoly váltságdíjat követelve. Müllert néhány nap múlva szabadon engedték, hogy a váltságdíj átvételét megkönnyítsék, napokig ígérgették Jones elengedését is, azonban ez nem történt meg. Egy nappal a 30. születésnapja előtt agyonlőtték. Mivel a váltságdíj átadásra került, a banditák kiléte nem volt ismert, Müller sem tudta volna beazonosítani őket, de nem is számított igazán, így a gyilkosságnak nem volt értelme. Azaz nem lett volna, ha sima emberrablásról beszéltünk volna. Csakhogy az emberrablók tudták, kit fogtak. A kivégzés módja és az ahogy akkor Kínában állt a helyzet, elég egyértelmű, hogy az NKVD tisztjei tették a dolgukat és álltak bosszút a kiszivárogtatásért. Természetesen kommunista oldalon ezt kapitalista hazugságnak mondták, de azóta lepergett pár évtized és szerencsére a világ megtanulta, mennyit ér az orosz vagy a szovjet, netán a kínai vezetés szava. 

A fiatal újságíró emlékét tábla őrzi, Walesben, naplója eredeti formában megtekinthető Cambridge-ben. 

Források:

- Mark Brown: 1930s Journalist Gareth Jones to have story retold

- http://garethjones.org

- Rivka Otten: Gareth Jones: Reviled and Forgotten - How Different Interests Shaped the Perception of the Ukrainan Famine of 1932-1933 in the West

2010 előtt az MSZP-s kormányok szentül hirdették már talán Bokros Lajos óta, hogy az ország versenyképességének záloga az olcsó munkaerő, ami bevonzza a befektetőket. 2010 után Varga Mihály hirdette, hogy a Fidesz ebben nem hisz és az olcsó munkaerő ideje lejárt, majd Morgan Freeman hangják hozzátehetnénk, hogy de nem járt le. A Fidesz politikája lényegében folytatta az elődökét és maradt az olcsó munkaerő, még ha néha a látszatra adva ők is emelgettek a minimálbéren. Természetesen nem a minimálbér felfelé tologatása a megoldás, a lényeg a jól képzett munkaerő lenne, minél kevesebb betanításra váró emberrel. Más kérdés, hogy ehhez már rég ki kellett volna építeni egy jól összerakott felnőttképzési rendszert, amit amúgy ígértek, piaci alapút, jól megfizetett képzésben részt vevő és abban így érdekelt emberekkel. Ezen kívül egy megreformált közoktatási rendszer sem ártott volna, hogy a felnövő generációkra jól lehessen alapozni. Szükség lett volna alternatív oktatási módszerekre is ott ahol a gyermekek elhanyagoltak, szüleik alkoholisták, drogfüggők, munkanélküliek, hátrányos helyzetűek és így talpra állíthattak volna sok százezer embert. Nem tették, hozzá sem nyúltak a közoktatáshoz. A felnőttképzés egy vicc volt és most is az. Az okj ugyanúgy okj maradt, csak rányomják épp a szakgimnáziumokra és technikumokra, hurrá. Két évnyi képzés, telitömve tárgyakkal, amiket simán el lehetne hagyni, a gyakran 2 éves képzést pedig le kellene rövidíteni 1-re vagy félévre. Ha bárki úgy gondolja, hogy ez pusztán gyávaság a részükről, az téved. 12 év és kétharmados hatalom nem fél az oktatástól, ez most is látszik. Egyszerűen rájött, hogy a rohadás az érdeke. Még a sztrájk is egy picit. Minél nagyobb a lemorzsolódás, annál kevesebb fiatalnak lesz érettségije, szakmája. Természetesen, ha a kemény és rosszul fizetett munkához így sem fűlene a foguk, az sem gond, a migránsokat már a kormányzat is beszállítja, több tízezren dolgoznak a gyárakban, amiknek tényleg érdekük, hogy akár MSZP-s vagy mai nevén DK-s, akár Fideszes kormány is legyen hatalmon, a helyzet ne változzon. Ne legyünk Észtország, ahol már évek óta elképesztő az előrelépés a képzettség területén, vagy akár Lengyelországban és persze Csehországban is. 

A reform dolgával persze egy ehhez jól hozzáálló kormánynak is nehéz dolga lenne, mert tény, hogy a pedagógus kollégáim jelentős része hallani sem akar semmi ilyesmiről. Számára a reform azt jelentené, hogy máshogy kell tanítani. Mivel a pedagógusok átlagéletkora valahol 49-50 körül járhat, így ez azt jelenti, hogy a többség, aki 50 felett jár és minimum 25 éve tanít, nem szívesen áll át másra. Szóval ehhez jócskán kellene felvezetés, rábeszélés és türelem is. Ami azonban azért is kellene, mert a kezdő tanárok számára az alacsony fizetés csak az egyik távol tartó baj, a másik a közoktatás elavultsága. Amikor a 25 éves tanár kikerül az egyetemről korszerű tudással, remek módszertani felkészítéssel, amivel a legjobb órákat tarthatná, rájön, hogy ezekből szinte semmit sem tud megvalósítani, ha csak nem egy nagyon bevállalós, nagyon felvilágosult és komoly autonómiával bíró suliba nem kerül. Mindenesetre nem lehetetlen vállalkozás, csak okosan kell belevágni, nem csak úgy hozzávágni a pedagógus társadalomhoz az új "reform" rendeleteket, ahogy azt tették Magyar Bálinték annakidején.

Visszatérve az olcsó munkaerőre, a kormány nem igazán vonzza be a megfelelő befektetőket. A német és távol keleti gyárak ugyanis nagyon drágák. Igen, nekünk, mert ezek sokmilliárd forintnyi támogatást kapnak és adókedvezményt is, majd vagy helyben keresnek dolgozókat bruttó 300 ezerért vagy fizetnek, hogy picit olcsóbban odavarázsolják a vendégmunkásokat. Eközben az átlag állampolgár, akinek jelentős része Fidesz szavazó, úgy gondolja, hogy minden maradt a régiben, mint 89 előtt. Az egészségügy ingyenes, az oktatás is, a közbiztonság is és a tűzoltó is ingyen érkezik. Természetesen adót sem akar sokat fizetni, mert miért is? Amikor meg nincs sem elég rendőr, sem tűzoltó, sem tanár, sem ápoló vagy egészségügyi szakdolgozó, akkor csodálkozik, hogy miért nem vállalják éhbérért a munkát. A versenyszféra pedig rozsdásodik szintén a középszerűségben, pedig ha megjelennének a komolyabb vállalatok, akiknek jobban képzett munkaerő kellene és a gagyitól elvándorolhatna az addig kihasznált munkaerő, akkor már ott sem lenne ok a panaszra és a versenyszféra fenn tudná tartani a jobban fizetett közszférát.

Több mint egy év telt el és mivel egy kolléga ma rákérdezett, így élesítem a bejegyzést, 2021 helyett 2023-ban:

Ez a poszt sokáig nem lesz élesítve, kegyeleti okból elsősorban és amiatt, hogy ne legyen ebből személyes vitám és be se azonosítsanak. 

Hétfő este óta 6 nap telt el szűken, most vettem rá magam az írásra. Hétfőn este jött egy messenger hívás szülőtől, 8 órakor, de akkor nem tudom felvenni, a gyerekeknek olvasok mesét, amíg igénylik. Később már nyilván nem fogják, ezt az időt nem lehet visszahozni. Úgy voltam vele, hogy a szülőt visszahívom reggel, addig várhat. 1 óra telt el, mire szegény le tudta írni, hogy a lánya meghalt a Széll Kálmán téri metrónál, gázolás...tudtam a gázolásról, olvastam a cikkeket koraeste. Minden kollégával csak arra gondoltunk, hogy reméljük, nem tőlünk valaki. De. Reggel már az egyk barátnője nem jött suliba, nem bírt. A többieknek reggel mondtam el a hírt, egyiket elengedtem, hazakísérték. A többiek közül ki hogy viselte, de még akik nem kedvelték, azokat is megrendítette.

Másnap körbenyomoztam. Az én területem az iskola. Tudtam volna, ha bullying, de ki tudja, jobb biztosra menni. Két éve volt kisebb bullying baj az osztályban és az évfolyamban, lányok között őt érte, fiúk között mást, pillanat alatt elintéztem. Megértették, nem kellett keménykednem, észérvek hatnak a legjobban. Most szeptemberben évfolyamtársakkal volt összezördülés, két ofő intézkedett azonnal, én picit dörögve, de érvekkel. Megértették. A lány kivirultnak tűnt. 3 oszálytársával jó barátságban volt, 1-2 évfolyamtárssal is. Szerelmes volt, párkapcsolatban, helyes sráccal. A srác távol lakott, de ez elvben nem lehet ma már gond, mármint a kapcsolattartás és utazgatás. Látszólag minden oké. A gimi nehéz, igen. Ez baj. Még ha vannak humánusabb tanárai is, mint én voltam, olyanok, akik segítőkészebek, belátással is jobban vannak, jobban kommunikálnak, emberként kezelk a diákokat, szemben velük ott vannak azok, akik gúnyos hangnemet használnak, letörik a lelkesedést és közben hajtogatják, hogy már az ő tanáraik is így csinálták és az is milyen jó volt, 20-30-40 éve. Titokban siratják a körmös megszűnését is, annak meg már van vagy 50 éve is, ha nem több. 

Ez mégsem róluk szól. Nem tudjuk miről. A lány hozott egy döntést. Igen, rosszat. Büntetett vele. Talán a szüleit, talán a tanárait, talán mindkettőt. Talán az önbizalomhiánya is rátett. Talán az is, hogy májusban megküzdött a coviddal és a szövődményével. A covid nem a tüdejére ment, szervet támadott meg, létfontosságút. Megmentették. Nem kicsit lett volna durva hír a hazai járványvédekezésre és egészségügyi helyzetre nézve, ha...de nem. És a rehab is jól ment, felépült, örült, hogy mi is örülünk. 

És a reakciók? Bűntudat, mindenkinél. Mindenki keresi, mit rontott el. Utána a harag. Miért tette ezt velünk? Nem bántanánk, csak a választ várnánk tőle. Nincs válasz. elmúlik a harag és nézünk egymásra. Ki tudja, ki tud segíteni. Egymástól várjuk. Barátoktól, tanároktól, szülőtől. Persze mindenki fél, hogy hátha ő is felelős. És nem mer mondani semmit inkább. Állunk és nézünk egymás lesütött arcába. Annyi minden lehet, még egy rossz társaság is. Megromolhatott kapcsolata is, családdal, szerelemmel, egy baráttal. A suli volt túl nehéz. Vagy mind egyszerre? Biztosra ment. Tudjuk mind, bár hivatalosan baleset lesz. Annak kell lennie. A rendőrök fáradtak, terheltek, alulfizetettek. Látszólag jobb így.. Nincs félnivaló, szégyellni való senkinek sem. Amúgy sem lenne, de jobb ebbe takarózni mindenkinek. Nincsenek kellemetlen kérdések. Pedig...pedig nem hibáztatás, vagy a hibás keresése az ami erről szól. Csak a válaszokról, amik hiányában zaklatott mindenki, aki most kétségbeesett a halála miatt. 

És nem, nem vagyok nyomozó, nem tudok és nem is akarok sebeket feltépni. Talán egyszer megértjük.

Alex egy ismeretlen szobában ébredt. Rendesen tudta, hol aludt el, mikor kapcsolta le a villanyt, tette le a mobiltelefonját és készült rá, hogy reggel felkeljen vagy épp élvezze a munkamentes napok egyikének reggelét. Most azonban nemhogy a szoba nem stimmelt, de még az idővel sem volt tisztában. Nagy nehezen oldaláról hátára fordulva lendületet vett és felült. Egy darabig a saját lábszárát nézte és tudomásul vette, hogy a ruhája még stimmel, igen, ez az övé, a kézfeje is és még a vállára zuhanó kissé szinezett haja is rendben volt. Az ablak felé nézett és nem ismerte fel a várost, de még az országra sem volt tippje. Lassan odalépett a függöny mögé és lenézett. Két emelet magasságában nem mert volna esküdni rá, hogy Európában van-e egyáltalán. Kinyitotta az ablakot és körbenézett. A szomszéd lakás ablakából egy hozzá hasonló korú nő bámult maga elé. Nézte egy darabig, megeresztett felé egy óvatos, de jól hallható ,,hello"-t, amire a szomszéd picit felé fordulva egy félmosollyal reagált majd eltűnt. Alex nézte a helyét, a nő nem lépett el, nem mozdult, nem ugrott ki, csak köddé vált. Gyorsan átnézett a szemben lévő házra. Az egyik első emeleti ablakban egy idős hölgy mosolygott. Előbb ő intett, amit Alex viszonzott azzal, hogy felemelte a kezét és félve mosolygott vissza. Megkérdezte volna, hogy ő is el fog-e tűnni, de abban a pillanatban a néni már nem volt ott. Rémülten vizsgálni kezdte az utcán sétáló embereket, próbálta kivenni az arcukat, megjegyezni, mielőtt ők is a semmibe vesznének, de a járókelők csak szállingóztak az utcán keresztbe kasul. Mindenki igyekezett valahova és nem élt át az előzőkhöz hasonló eltűnő látomást. Ekkor már több helyen nyíltak ki ablakok, mindegyikben különböző korú és hangulatú nők jelentek meg, Alex rémülten kapkodta a fejét egyikről a másikra. Hol egy fiatal lány törölte le könnyeit, majd nyelte el a levegő, hol középkorú nők rezignált arccal üdvözölték a homályt. Zihálni kezdett, izzadt és remegett. Egy hirtelen mozdulattal a párkányra ült, átvetette egy lábát, majd a másikat is rajta, ült egy pár pillanatig, nézte ahogy egy felsőbb emeleten ránéz egy 50 év körüli nő, majd semmitmondó arckifejezése áttetszővé válik. Alex leugrott. Talppal ért a földre, utcai ruhában, lábán egyszerű, de viszonylag elegáns félcipő. Lent mindenki ment valahova, a szavak és mondatok hirtelen megtöltötték hallójáratait. Végül elindult oda, ahova mindig is vágyott.

Gondoltam beköszönök, hátha idetéved még valaki az amúgy is összeszedetlen blogomra. Miért is összeszedetlen? A látszat ellenére próbálok az életben rendezett lenni, de az élet nem ilyen, az élet imádja a rendezetlenséget, a dolgok egy jó része a káosz felé megy, és csak kevés az, ami a rendet keresi. Másfelől így izgalmasabb. Amikor a régi freeblogos kezdeményeim után belevágtam ebbe, nem terveztem címlapra kerülni és nem is gondoltam, hogy bármilyen témában érdekelhet bárkit is, amit írok. Miután párezren idetaláltak, az a közéleti témáknak volt köszönhető. Korábbi blogom "Hagrid nonkonform blogja" néven futott, így itt sem terveztem senki szájízének kedvezni. Bármelyik politikai erőbe belerúgok, ha a fejem fogom és elégedetlenséget vált ki a tevékenységük. Ezért aztán nem is terveztem sok közéleti témát, mert magam is csak a keserűségemet írom ki ilyenkor. Szentül hiszem, hogy a közéletünk és a politikai világunk a társadalmunk kivetülései és ez még csak jobban nyomaszt. Ugyanis az emberek egyszerű választ akarnak, márpedig egyszerű válaszok nincsenek és nem is lesznek. Ha a politikusok próbálnak és sajnos próbálnak egyszerű válaszokat adni, azok teli lesznek ferdítésekkel. Mert nekünk akarnak megfelelni és ez rohadt nagy baj. Így azután, ha írok, tudom, hogy innen vagy onnan jönnek azok, akik egyszerű válaszokat akarnak. Olyan ez, mintha megkérdeznék, hogy beengedjünk-e az országba vagy innen tovább az EU-ba minden bevándorlót? És erre csak kétféle választ lehetne adni, egy "igen mindet" vagy "nem, senkit". A legszomorúbb az, hogy az emberek többsége csak erre a két válaszra hajlandó és mélyebbre le sem mer ásni véletlenül sem. Ezért jobb, ha néha lazítok és írok egy sporteseményről, egy zenei élményről és elfelejtem a közéletet, akkor is, ha ezzel nem találnak meg sokan.

Mi várható hát a következő évben? Őszinte leszek, még több zene, ha lesz időm. Még több oktatás és oktatáspolitika. Ez utóbbi lenne a blog lényege, elvégre valahol szegről-végről ez egy tanárblog, egy tanári dohányzó és jó is lenne visszatalálni a gyökerekhez.

Lesz egyperces is. Igen, picit visszakanyarodok a művészethez, a fanyar humorhoz, az isteni Örkény utolérhetetlen stílusához. Egy perce meg talán mindenkinek lesz.

Addig is élvezzétek ki 2022 maradék két óráját és legyen inkább jobb, mint rosszabb évünk!

Mivel a foci lassan lecseng, a korrupció bőven körül is lengi, a politika továbbra is undorító, így maradnék a zenénél. Korunk "komoly zenei" alkotóit a rock és metál világában találni elsősorban, esetleg a progresszív alternatív és elektronikus vonalon néhányukat persze. Hétfő este egy nagyon várt koncert érkezett a Barba Negra viszonylag új csepeli otthonába. A helyszínt már "teszteltem" a jó kis Behemoth és valamilyen Arch Enemy révén, de a befogadóképességén kívül nem találtam benne sok vonzót. Messze van mindenkinek, Budapesten persze nincsenek távolságok, de vidékről odajutni elég kemény feladat...

A Nailed to Obscurity-ről lemaradtam, őket még nem ismerem, de mire odaér az ember munka és család után... A Dark Tranquility régi nagy kedvenceim, az Atoma című albumukat imádtam, de egy ideje kevésbé figyeltem rájuk. Talán korán volt még, így lassan indult be a tömeg, de beindult és a svédek tettek róla, hogy bemelegedjünk igényes, a tőlük megszokott magas színvonalú, tartalmas zenével. Itt már kezdeném és akkor később nem folytatom, a panaszom a hangosítás miatt még fennáll. A DT számaiból messze nem hozták ki a maximumot és az Eluveitie-nél is akadt bőven gond, baki is persze. 

Az  Eluveitie még mindig nagy kedvencem, a folk metál zászlóshajója, bár hozzá kell tennem, hogy kopnak. Ez nem csak az albumaikon, az élő koncerteken is látszódik. Michalina is kivált, bár háttérben dolgozott szépen, de valahogy nem érzem, hogy meg tudnának picit is újulni. A setlist sem volt valami nagy dobás, az új számok satnyák, a régi slágerekből még megélnek, de most még onnan is elég közepesen válogattak. Sajnáltam, pedig jó kis bulizene lett volna, így épp csak átvezetés lett a főfogáshoz. 

Az Amorphis is nagy kedvencem, élőben elég rég hallottam őket, valahogy párszor sikerült elkerülnünk egymást, de a hétfői koncertjük mindenért kárpótolt. Nem túlzok, ilyen élményben nem is tudom, mióta nem volt részem. Ha van banda, amelyik szinte mindegyik albumán tökéletes összhangban tudja hozni a legjobb riffeket, a szintis szólamokat, a tiszta énekhangot és a hörgést, akkor azok ők. Itt a számokat is úgy válogatták, hogy az ember lélegzetvételhez alig jutott. Persze nem kis életművük van, de akkor is lehetett volna több olyan szám, ami koncerten kevésbé szól jól. A Bee talán kihagyható lett volna, de ennyi, az is csak utólag tűnt fel. Le a kalappal a srácok előtt, kiitos! 

Nem, nem sztrájk, elfáradtam amúgy is a szervezésekbe, megbeszélésekbe, nem is vagyok egy vezéregyéniség, ráadásul az a csúnya Brüsszel nem küld pénzt, így a az oktatást sem tartja fenn Brüsszel. Avagy, ahogy azzal már sokan viccelődtünk, sikerült megállítani. 

Legyen ez inkább egy kis föci órába oltott focióra. A mai témánk a már korábban emlegetett Horvátország. Eme kis szomszédunk, ami a Magyar Királyság része is volt alig 3,9 millió lakossal bír. Gazdasága nem túl acélos, bár tagja az EU-nak és a NATO-nak is. Mindenesetre gazdasági mutatókban (GDP, vásárlóerő stb.) mögöttünk helyezkedik el és nem mondhatni, hogy tobzódna a pénzekben, ráadásul az EU-nak is később, 2013-ban lett tagja.

Ennek tükrében vicces látni, hogy hol jár a fociválogatott és hol a legerősebb klubjuk a Dinamo (korábban Croatia) Zagreb. Persze tudom én, nagy ünnep az idei év, a Fradi továbbjutott a csoportjából és a magyar csapatok közül elsőként a kiesési szakaszba került az Europa Ligában. Hasonlóan összevásárolt csapatok közül persze láthattunk hasonló sikert a térségben, akár azeri vagy ukrán milliárdosok által összerakott csapatokkal. Ami a Dinamot illeti ők már párszor megéltek ilyen sikert, cseh csapat is járt már legjobb 16 között a zágrábiak meg két éve a legjobb 8 közé kerültek az Európa Ligában. Mindezt úgy, hogy a kezdő csapatban nem 1 vagy 2 magyar játékos kezd, hanem 4-5 és a beálló cserék is horvátok. Csoda, ha a válogatottnak jól megy? Előző vb-n döntő és ezüstérem, most pedig megint a legjobb négy közé kerültek, hogy éremmel térjenek haza. 

Természetesen ott sem minden tökéletes. A horvát bajnokság a színvonala alapján nem tartozik Európa legjobbjai közé, a válogatott keretében pedig csak 6 játékos játszik a hazai ligában, mondjuk a hős kapusuk Livakovic már nem sokáig, az az érzésem...

Nálunk a keretben 12 játékos van a magyar bajnokságból, ámbár ez inkább hátrány mint előny, mert az NB1 sem az acélos tempóról és színvonalról ismert. Ha már összevetek, a magyar légiósokra is érdemes ránézni, akik amúgy tényleg tehetségesek, de a klubjaik nem Európa klasszis csapatai: Lipcse, Fenerbahce, Pisa, Millwall, Freiburg, Genk és Európán túl Philadelphia és Ulsan (Korea). 

A horvát légiósok klubjai: Real Madrid, Atletico Madrid, Bayern München, Celtic, Rangers, Chelsea, Inter, Atalanta, Torino, Tottenham, Osasuna, Lipcse, Frankfurt, Stuttgart...

Valamit itthon nagyon elrontottak és ezen nem segít, hogy a Fradi végre továbbjutott a csoportjából és az sem, hogy a válogatott két EB-n is szépen szerepelt. Sok sikert tehát horvát szomszédainknak az amúgy elég nagyképű argentínok ellen.

Igen, részemről bojkottáltam a VB-t, csak összefoglalókat nézek meg, semmi élő meccs. Tehát a korrupt, szemét FIFA és a katari milliárdosok elmehetnek a rákba...

Helyette marad a jó kis zenélés. Engem nem, de ezt a remek hazai bandát hallgassátok.

Olyan jó látni, hogy a Megafon ismét hozzájutott néhány milliárd forinthoz és vissza is tért a Sorosozás, a Kádár-kort idéző amerikaizás és hasonlók. Hogy miért örülök? Mert ezek szerint úgy érzik, hogy bajban vannak és kell menteni a menthetőt. Hogy nagy-e a baj? Mivel a kormánynak a fantasztikus gazdaságpolitikája és a felkészületlensége miatt olyan helyzetben van az ország, hogy vagy az EU-s támogatások mentik meg - amik az "állítsuk meg Brüsszelt" és hasonlók után igen finom - vagy egy vaskos IMF hitel kőkemény feltételekkel. Utóbbi megtörtént és a szintén remek politikát és felkészültséget mutató Gyurcsány kormány bukásához vezetett.

Szóval hozott ördög Megafonos naplopók! 

A tanév eleje mindig pörgős, én sem akarom szaporítani a szót igazából. Elkezdték néhány suliban az ellenállást, miután a kormánnyal nem lehetett dűlőre jutni a sztrájk kapcsán. Ez röviden annyi volt, hogy kormányék azt akarták, hogy menjen a tanítás, a sztrájk meg ugye ennek az ellentéte. Mivel meghozták a megfelelő rendeleteket, miszerint, ha nekik nem tetszik, akkor nem lehet sztrájk, így maradt az engedetlenség. 

Felmértem nálunk is, mi a lelkesedés szintje. Nos lelkesedés van, harciasság is, de anyagilag annyira padlón van mindenki, hogy egyszerűen csak néhány napot tudnánk végigcsinálni. Mindezt ősszel, ami éppenséggel még annyira sem izgatja a kormányt, mint a tavaszi. Szolidaritás nélkül viszont nem megy, így jó eséllyel mi is és sok más iskola is bele fog vágni, mert ígéretekből, amiből a legkeményebb 2028-ról szól, nem lehet számlát fizetni. Márpedig nap és szélerőművek terén eléggé lemaradtunk, így az áram nálunk sem lesz olcsóbb...